Folytatom a történetet onnan, hogy bekerültem a kórházba, bár ezúttal megpróbálom más szemszögbe helyezni a dolgokat. Nézzük csak.. egy ember, hogyan reagál arra, ha történik vele valami trauma, sokk? Jelentős dolgokat nem is észlel, szinte meg sem történtnek próbálja titulálni azt, ami megtörtént, csak azért, mert a trauma olyan hirtelen érte, hogy azt nem bírja feldolgozni. Nem volt ez másképp velem sem. 

A kórházban mikor megmutatták, hogy hogyan kell használni a cukormérőt, és hogyan kell beadni az inzulint, akkor fel sem fogtam mi történik. Pedig egyszerű. Felhúzod megszúrod az ujjad, a már behelyezett tesztcsíkra rányomod a véred és kész. Pennel sem másabb a helyzet, csak felhúzod az éppen behatárolt adagodat és magadba szúrod és kész is. Semmi bonyolultság. Szóval miután bekerültem körülbelül 2 napig fel sem fogtam a dolgokat. Még mindig nem igazán voltam tisztában azzal, hogy mit is jelent a cukorbetegség, sőt mi több a súlyosságát sem fogtam fel a dolgoknak. Arról ne is beszéljünk, amikor jött a diatetikus, hogy elmagyarázza miben mennyi szénhidrát van, milyen felszívódású és a többi (az étkezésről majd később).

Mellettem egy diabéteszes kislány volt, aki már gyerekkora óta diabéteszes és megdöbbenve láttam akkor, hogy milyen nemes egyszerűséggel méri a cukrát és lövi be az inzulint. Édesanyám persze egyből kérdezgetett tőle dolgokat, hogy akkor mit hogyan kell, miből mennyit lehet, és a legmegdöbbentőbb az volt számomra, amikor a kislány annyit mondott, hogy: "Hazamegyek és akkor úgyis megeszem a sok csokit,  ami otthon van". Mondom mi?! Nem úgy van, hogy soha többé nem ehetek csokit? Ő meg hazamegy és kilószámra eszi a csokikat? Persze később rájöttem, hogy ez a nagy aggodalom felesleges volt ez ügyben, de akkor még hatott a sokk, a ledöbbenés. 

Szóval lassan-lassan 2 nap elteltével kezdtem felfogni a dolgokat, de a valódi valóságészlelés csak akkor érkezett el, amikor hazaengedtek. Ugyanakkor került be egy nálam egy évvel idősebb leányzó is a kórterembe, ugyanúgy diabétesszel. 4 nap után azt mondta az orvosunk, hogy saját felelősségre hazamehetünk. Én azon nyomban mondtam anyáéknak, hogy felesleges halogatni a dolgokat, egyszer a "biztos" kezekből úgy is ki kell mennem, menjünk hazafele, mert ez a környezet amúgy is megviseli az embert. Mi így is tettünk, azonban a lánynak az édesanyja még bent tartatta a kislányt, amit én személy szerint nem bírtam volna. Az a környezet, a gyereksírás hajnalban, a sok idegen ember, a hajnali cukormérések jobban megviselt, mint maga a tudata annak, hogy "hé diabéteszes vagyok".

Szóval miután hazaengedtek jött el az "önállóság ideje". Na, hogy ez, hogy is nézett ki az első félév-évben? Drága Édesanyámnak és az egész családnak egy nagy átállás következett az életébe. A konyhába előkerült a konyhai mérleg (mely eddig nem volt csak sütés-főzésnél használatos, most mindennapos kelléké vált), a termékek szénhidrát tartamát mindig ellenőrizni, a glikémiás indexét nézni, főzés, sütés közben a szénhidrát kiszámítása, a cukor kerülése és helyettesítése (és az édesítőszerek használatának kitapasztalása, értem itt azt, hogy például egy pohár teába mennyi édesítőt tegyek stb.), és számomra az, hogy folyamatosan a cukorszintem ellenőrzése, és az inzulin beadása, és persze az orvos számára a legfontosabb a diabétesz napló vezetése.

Eleinte nem mertem magamnak beadni az inzulint, őszintén megvallva otthon az első két szúrást édesanyám hajtotta végre rajtam, majd egy szép orvosi fejmosás után kénytelen voltam kézbe venni a pent. Ezek után zenés ceremónia kíséretében (mintha valami őskori rituáléra készülnék, ahol magamat akarom feláldozni) történt meg az inzulinbeadás. Itt még 40 egységet kellett beadnom a HUMULIN M3 inzulinból, ami őszintén bevallom nagyon égetett, és ez nem kifejezés. Ezután persze szépen lecsökkent az inzulinadagom 6-7 egységre (sok köszönhető ez ügyben a testmozgásnak is, na és persze a híres "mézesheteknek" is).

(És ezek a saját eredményeim egy részlete. Az első kettő 2013- októberi, novemberi, a harmadik kép pedig már 2014 márciusi eredményeket mutatja meg).

Persze, ami ilyenkor magától értetődő az a szülői aggodalom. Példaként felhozom a következő esetet: miután hazakerültem másnap délben mértünk egy 12,7 -es cukrot. Nekem semmi kedvem nem volt ahhoz, hogy mozogjak, fáradt voltam (magas cukor tünete persze), és inkább ittam és pisiltem (VOLNA). Édesapám aztán rávett, hogy menjünk le focizni a rétre. Így utólag intenzív mozgásba 12 -es cukorral nem mennék bele. (De erről a cukorbetegség és a sport oldalon olvashatsz többet. Vagy másik példa, amikor 16 -os volt a cukrom és édesanyámon olyan aggódás tört ki, hogy már majdnem a mentőket akarta hívni.
Igazából az előbbi jó példa az aggódásra, utóbbi már kevésbé, de persze ez egy érthető reakció volt, és nem is negatív példaként hozom fel, hanem, hogy az ember megijed, ha valami új neki, és az akár egy szerette életébe is kerülhet.

A legnagyobb "problémám" inkább az iskolában volt. Szerencsémre egy olyan közösségben voltam benne, ami teljes mértékben támogatott és elfogadott. Ami inkább furcsa volt és szokatlan az az, hogy nagyon sokan (köztük a régi jómagam) milyen tájékozatlanok a cukorbetegségről. Na, de én is az voltam, így akit tudok felvilágosítok, hogy mi is ez valójában. Számomra a legfurcsább dolog az, ha valakinek már 10× mondtam el, hogyha leesik a cukrom, akkor nem adhatok magamnak inzulint, mert akkor instant alulról fogom szagolni az ibolyát (rosszabb esetben), vagy, ha magas akkor nem ehetek rá egy csokit... Persze elsőnek mikor valaki felcseréli az alacsony és magas cukorral való teendőt vicces, de mikor ez századjára történik meg, akkor kezdi az ember azt érezni, hogy nem is figyelnek arra, amit mondasz nekik.

 A legnagyobb "vicc" az egészben az az, hogy nem is az én generációm nem volt elfogadó, hanem inkább az előttünk lévő generációból akadt egy pár ember, akin a mai napig csodálkozok. Bár szokták mondani.. hülyék mindenhol vannak. Konkrét példaként ide tökéletes az a pillanat, amikor egy énekórán leesett a cukrom, és elkezdtem enni. Az énektanár rám szólt, hogy ne egyek (valahogy neki elfelejtettünk szólni, hogy ez van, ha enni kell, hát enni kell, de azt megjegyzem, hogy minden tanárnak szóltunk), és én szépen udvariasan elmondtam neki miért is eszek, sőt még az osztály is. A tanárnő csak annyit mondott, hogy "mondani bármit lehet". Megmutattam a doktornőtől kapott kis "cukorbeteg vagyok" kártyámat, arra pedig rávágta a tanárnő, hogy "ilyet otthon bárki tud nyomtatni". Na bennem ekkor volt az a pillanat, hogy mondtam neki, hogy most menjünk igazgatóhoz (aki előtte ajánlotta fel az irodáját, ha szükségem lenne arra, hogy nyugalomban tudjam az inzulint beadni), de persze a tanárnő inkább levitt az orvosi szobába, ahol az orvos szó szerint lehülyézte. 

De másik példa, ami szerintem még viccesebb, amikor az inzulinpumpámra nem akarják elhinni, hogy az nem egy telefon. Pedig nekem még nem is a legújabb inzulinpumpám van, hanem medtronic paradigm pumpám. Ráadásul könyörgöm... belém van lőve egy kanül, és egy "zsinór" lóg ki belőlem. Már bocsánat, de ahhoz már tényleg hülyének kell lenni, hogy ezek után valaki azt higgye, hogy ez egy telefon.

De ellenpélda az, amikor érdeklődnek és kíváncsiskodnak és felajánlják, hogyha bármiben tudnak segíteni azonnal szóljak. Például mikor kiderült, hogy diabéteszes vagyok az akkori edzőm egyből mondta, hogy utána olvas ennek az egésznek, hogy mit szabad, mit nem, és teljes mértékben támogatott.

Igazából a változás az 1-1,5 év volt mire egy rendszerbe ki tudott alakulni, de én úgy gondolom, hogy ez élethelyzethez viszonyítva mindig változik. Persze egy idő után az ember megtanul vele élni, bár más választása úgy se nagyon van.

Nektek melyik volt a legnehezebb időszak a diabéteszetek során?

Vissza a kezdőlapra