Elsőnek is szeretnék minden kedves olvasót üdvözölni. Gondolom, aki épp ezt a blogot olvassa, annak oka van. Igazából már régóta gondolkoztam egy blog indításán ebben a témában. De miért is? Kezdjük az elejéről.

Rácz Kristóf vagyok 19 éves. Gyermekkoromban (szerintem most már balszerencsémre, de egyébként szerencsémre) semmi jele nem mutatkozott annak, hogy én esetleg később diabéteszes leszek, vagy lehetek. A mindennapjaimban imádtam a sok csokit, gumicukrot, chipseket és minden egyéb finomságot, de érdekes módon nem voltak ezeknek annyira a híve. De erre még visszatérek, hogy ez miért is fontos az én szemszögemből. Szóval az egész valahol ott kezdődhetett, hogy édesapám testvérét még gyermekkorában diagnosztizálták diabétesszel. Vagyis ez valószínűleg visszavezethető még továbbra is, de nekem a genetikámba a legvalószínűbben így lett belekódolva, ezáltal a szál által. Igazából szerencsésnek érzem magam, hogy nem az akkori időkben voltam gyermek (80' as, 90' es évek), mert egy óriási kifőzős tűvel nem igazán lett volna merszem magamat napi 4× szurkálni. Plusz ne is beszéljünk arról, hogy egy-egy cukormérésnek az eredménye akár egy hétbe is beletelt mire megérkezik. Sokat értek vele utólag... Na mindegy is.

Szóval térjünk át az én történetemre. 2013 -at írtunk, amikor is a továbbtanulás nagyban zajlott, azaz pontosabban gimnáziumban már első éves voltam. Minden tökéletesnek tűnt, voltak terveim, megakartam valósítani az álmomat, ami már 6 éves korom óta nem hagyott nyugodni. Egyszerűen katona akartam lenni. Elterveztem elmegyek gimnázium után Nemzetvédelmi Egyetemre, és megvalósítom az álmomat. Sose voltam az a fajta, aki szeretett tanulni, de hoztam a megfelelő színvonalat, és tartottam is magam ehhez, az álmom elérése érdekében, de itt jön a bökkenő. Mint minden történetben, itt is a DE után jön a csattanó. Persze, ez mondhatjuk egy mindennapos eset, de akkor és ott megterhelő, felfoghatatlan és egyben hihetetlen volt.

Na és most egy kis kitérés. 2010 óta rendszeresen járok thai-box edzésre, amit versenyszerűen folytattam (folytatni akarok, de erről majd később). 2013 -ig rendszeresen nyertem a meccseken, egyszerűen imádtam versenyezni. Aztán eljött a fekete leves. Első kemény vereségem. Na, de ehhez meg kell nézni az okokat. 2013 -ban jött egy újabb meccslehetőség (szeptember körül). Ez egy nívósabb gála keretében jött lére, ahol meg volt az esélyem bizonyítani, hogy esetleg később tovább mehessek esetleg országos, vagy világbajnokságra, mert az elszántságom meg volt hozzá, és a tudásom is. Mikor az edzőm közölte velem, hogy van meccs lehetőség egyből belementem. Ekkor voltam 55kg, és a mérkőzésre 50 kg -ot kellett hoznom. Érdekes volt, hogy életemben hízni és fogyni is nagyon nehezen tudtam akármit is csináltam, de a mérkőzésre hoztam az 50kg -ot, sőt 49!!! kg -ra mentem le. A legérdekesebb dolog az egészben, hogy itt tájt voltam sportorvosnál, ahol vizeletet kell adni. Ebben a vizeletben valószínűleg már akkor is lehetett cukor, mert már akkor sem voltam a legjobban, de ezt a fogyásnak tulajdonítottam. A poén (ami minősíti ezeket az ellenőrzéseket) az, hogy az én vizeletem teljesen rendben volt. (Itt hozzáteszem, szerintem nem alakul ki egy hónap alatt hirtelen diabétesz). 

Elérkezett a küzdelem napja. Egész nap kedvtelen és erőtlen voltam, de ezt betudtam még akkor a stressznek. Mindig bennem volt egy kis stressz (néha sok is) a megmérettetések előtt, de ilyen mértékben azért nem volt ez jellemző. A mérkőzés 3×3 perc lett volna, amiből megvalósult 1×3 perc, és a második menetből 1,5 perc körülbelül, mert egyszerűen éreztem, hogyha én nem ülök le a ketrec szélén, akkor ki fogok ájulni. Miután ezt a meccsemet elveszítettem, nem értettem az okát, és dühösen, szomorúan ott álltam meccs után és a sírás kerülgetett. (Nem azért, mert nem tudok veszíteni, egyszerűen csak éreztem, hogy valami nem volt rendben velem, és nem tudtam az okát). Ezután eltelt pár hét, edzésre továbbra is mentem minden nap, ámde hiába mentem edzésekre, mert nem bírtam őket. Egyszerűen elmentem futni és a megszokott távomnak csak a felét bírtam lefutni és utána is csak rosszul lettem, és alig bírtam a lábamon állni. Ezután jött a felvetés otthon, hogy menjünk el vérvételre, mert ez így nem jó. Ez beletelt egy újabb hétbe mire eljutottunk vérvételre (hála az időpontoknak stb.), majd még egy újabb hét mire megérkezett az eredmény. Itt érkezünk el ahhoz a pillanathoz, ami számomra a legmegdöbbentőbb, legijesztőbb volt az egészben. A szembesítés.

Miközben az edzések nagyjából kimaradtak a vérvétel-vérvétel eredmény közötti időszakban, én éltem a gimnazista mindennapjaimat, csavarogtam az újonnan szerzett barátaimmal, ismerkedtem, és egyszerűen csak jól éreztem magam, és vártam persze a vérvétel eredményére. Éppen testnevelés óra volt, amikor bejött az igazgató helyettes, hogy egy bizonyos Rácz Kristófot keres. Itt hirtelen megijedtem, hogy "úristen, vajon mit tettem". Miután közölte velem, hogy édesanyám itt van értem, hogy most azonnal elvigyen kicsit elfehéredtem, de gondoltam biztos valami vérvételre kell megint menni. Miután kimentem a tornateremből édesanyámat láttam meg először, és csak annyit vettem észre, hogy sír. A legrosszabb dolog volt, mikor kérdeztem tőle, hogy mi a baj, és csak annyit válaszolt, hogy "menj öltözz át, de siess". Az a bizonytalanság, az az 5 perc amíg átöltöztem. Minden átfutott az agyamon, minden opció. Mi történik, ha súlyos nagyon, vagy, ha esetleg gyógyíthatatlan?! Persze édesanyám még megvárta míg elsétáltunk és beültünk a kocsiba (+5 perc bizonytalanság, kétségbeesés), és aztán közölte velem, hogy cukorbeteg vagyok. Őszintén szólva fogalmam sem volt, hogy mi az. Azt gondoltam annyira csak nem súlyos, hisz még élek, itt vagyok, tesi órán jeleskedem, szóval baj nem lehet. Utunk innen egyenesen a kórházba vezetett, ahol felvették az adataimat, és gyorsan megmérték a cukromat, + újabb vérvétel következett. Na most eddig semmi bajom nem volt, szaladgálva mentem a lépcsőn fel-le, egészen addig, amíg meg nem mérte az ápolónő a cukromat és nem kezdte el sorolni a magas cukor tüneteit. Sápadás, rosszullét, folyamatos vizelési inger stb. Ekkor egyszerűen mindet elkezdtem magamon érezni, és mint utólag én megtudtam jogosan, mert 34 -es cukrom volt akkor. Innentől kezdve gyorsan lefektettek és beadták az inzulint, és az elkövetkezendő 1-1,5 órára körülbelül nem is emlékszem. Itt nem árt megemlítenem, hogy az orvosom szavaival élve: "Kristófnak az az egy szerencsére volt, hogy sportolt, és a meglévő izomzata épült le, ez az egy oka van annak, hogy nem kómált be, vagy esett össze". Szóval a sportnak köszönhetem azt, hogy nem volt egy jókora ájulásban részem, vagy még nagyobb rémületben.

Az, hogy a dolog hogyan is tudatosult bennem, és, hogy ezt miként éltem és élem meg a mindennapokban majd a következő blogban folytatom! :)

Vissza a kezdőlapra